Amikor egy Jackie Chan-filmben elérünk a stáblistához, akkor a szokásos bakiparádéban nem mindig azt láthatjuk, hogyan fuserálták el a szereplők a belépőjüket, hanem hogyan haltak meg majdnem, amikor pár centivel arrébb sikerült az ugrás, pár mozdulattal hamarabb jött az ütés, és pár pillanattal később érkezett egy jármű, mint kellett volna. Az üzenet mindig ugyanaz: ezek az emberek meg is haltak volna azért, hogy mi úgy érezzük magunkat, ahogy maximum csak egy cirkuszban szoktuk. A 2024-es A kaszkadőr című filmben amikor elérünk a stáblistához, a tartalom majdnem hasonló, de a werkfelvételeknek egy üzenetük van: amiket a filmben látunk, azokat tényleg megcsinálták.
Megnyugtató, hogy a kaszkadőröknek címzett szerelmes üzenetben tényleg kaszkadőröket láthattunk, akik tényleg kaszkadőrmutatványokat végeznek, de a werkfilmes nyugta már túl későn jön, A kaszkadőrben ugyanis a látványosságok sosem tűnnek olyan lélegzetelállítónak, megdöbbentőnek vagy éppen csak meghökkentőnek, mint ahogy azt David Leitch filmje szeretné beállítani. A kaszkadőröknek írt szerelmes levelet ceruzával írták meg, de a végén az aláírás legalább igazi.
A kaszkadőr nem olyan eszetlen, szemkápráztató látványosság, mint mondjuk a Chan-féle Rendőrsztorik, nem olyan óda egy piszkos melóhoz, mint a Burt Reynolds főszereplésével készült 1978-as Hopper, de nem is az a fajta morózus merengés, mint az 1980-as ugyanolyan című A kaszkadőr. Az új idők kaszkadőrje ugyanis teljesen más kútfőből jön, az eredetije egy nyolcvanas években készült sorozat, amiben Lee Majors alakította a Colt névre keresztelt szakembert, aki egyszerre fejvadász és a nagy ugratások ördöge, aki gazfickókra vadászott, miközben filmekben és sorozatokban végezte a veszélyes munkát. A kaszkadőr (eredeti címén: The Fall Guy, azaz egyszerre A leesős fickó és A balek) akármennyire is tűnik új idők eredeti filmjének, szellemiségben be lehet tagozni a nyolcvanas évek sorozataiból készült nosztalgiatermékek, mint a Charlie angyalai és A vágyak szigete közé.
A film állandóan visszaemlékszik a régi jó időkre, az állandó témaként végigvonuló betétdala a Kisstől az I Was Made For Lovin’ You, a dal, amit még az előadói is utálnak, annyira megtestesíti a közízlésnek megfelelést. Ebben a filmben pedig azt, hogy minden porcikájával azt szeretné, hogy imádják, hiszen azért készült. A kaszkadőr dúskál a nyolcvanas évekre utalásban: karaokéznak benne egy különös fontosságú Phil Collins-dalt, a főszereplője egykor a Miami Vice-nak is dolgozott, a munkáról pedig szuvenírként őriz egy kétségkívül nagyon menő dzsekit is. Aki elkezdene Ryan Gosling életkorán matekozni, annak üzenem, hogy nem a tévésorozatnak, hanem az abból készült kaszkadőrműsornak dolgozott Colt Sievers.
De ki is Colt Sievers? Hollywood egyik legmenőbb kaszkadőre, aki Hollywood egyik legnagyobb sztárjának, Tom Rydernek (Aaron Taylor-Johnson) a hivatalos dublőre, és pont őt helyettesítve éri egy súlyos baleset. Colt minden értelemben padlót fog, kivéve fizikailag, mert egy gerincsérülésből hónapokig felépülő kaszkadőr is pont úgy néz ki félmeztelenül, mint egy szekrényméretű Ryan Gosling. De a mentális gyógyulását nagyban segíti, hogy Tom Ryder egy nap eltűnik, pont miközben filmet forgat a kaszkadőr egykori párjával, Jody Moreno rendezővel (Emily Blunt). Úgyhogy Colt szedett-vedett magánnyomozóként göngyölíti fel az esetet, aminek sem a megoldása, sem a kivitelezése nem A kaszkadőr erőssége. Ez nem a Rendes fickók, hanem az Atomszőke és a Gyilkos járat rendezőjének új filmje.
A kaszkadőr megpróbál meta és kritikus lenni, ha nem is mindig saját magával, legalább az amerikai filmkészítéssel. A legnagyobb célpontjai az olyan gigafilmek, mint a Dűne vagy a netflixes Rebel Moon, amik komolyak és nevetségesek tudnak lenni egyszerre – pont egy ilyen film forgatásáról tűnik el a főszereplő, ahol űrcowboyok meg űrkalózok harcolnak űrlényekkel egy sárgára színezett sivatagban. A forgatókönyv folyton felhívja a figyelmet a saját vicceire: amikor egy autóra termékelhelyezésként hivatkoznak a szereplők, akkor mi is alaposan megnézhetjük, hogy milyen márkájú. Amikor az egykori szerelmespár a telefonon osztott képernyős megoldásokról cseveg, akkor A kaszkadőr képe is szétválik, hogy pontosan illusztrálja azt, amiről éppen szó van. Leitch nem bíz semmit a véletlenre, a castingnál is tutira ment.
A kaszkadőr legnagyobb vonzereje egyszerűen az, hogy két végtelenül szimpatikus és szép embert nézhetünk egy óriási vásznon, ahogy árad belőlük a sztárság. Gosling a Barbie-val és az Oscar-gálán előadott számával képes volt még tovább szintet ugrani karizmában, Emily Bluntnak pedig már egy ideje nem nagyon van hova feljebb menni. Kettejük évődése, vicces civakodása még magyar szinkronnal is elég szórakoztató, és tényleg belengi őket az amerikaifilmsztár-varázs, ami mostanában azért nem egy különösen gyakori jelenség népszerűnek szánt, szórakoztató filmekben. Jó nézni őket.
A kaszkadőrt nem mindig, de ez nem a főszereplők hibája, akik tényleg minden sármjukat bevetik. A hiba legtöbbször David Leitch rendezőt és egykori kaszkadőrt illeti, aki cukormázas, CGI-bevonatosnak tűnő akciójeleneteket rendez – sehol nincsen az Atomszőke brutális folyosói verekedésének stílusa, minden színes, minden valószerűtlen. Miközben láthatólag szeretettel nyúl az egykori mesterségéhez. Csak sejteni vélem, hogy az a sok-sok szaki, akik magánszámokat vagy közelképet kapnak a filmben, mind legendák a saját területükön.
Ezért akkora csalódás, hogy a kaszkadőrszámok annyira semmitmondóak – egy autó felborul egy üres tengerparton, egy motorcsónak felrobban ugratás közben, valaki leesik nagyon magasról. Nem kételkedni akarok abban, hogy ezek rengeteg előkészítéssel, veszéllyel és rizikóval járnak minden érintettnek, hanem azt akarom csak valahogy elmondani, hogy nem elég ezeket véghez vinni, valahogy úgy is kell prezentálni, hogy elálljon a néző lélegzete. Főleg majdnem tíz évvel az olyan eget rengető erődemonstrációk után, mint a majdnem tízéves Mad Max – A harag útja. Leitch ráadásul folyton megszakítja azokat a jeleneteket, amikor tátva kellene maradnia a szánknak, egészen a film végéig kell várni, hogy egy nagy kunsztot az elejétől a végéig meg tudjunk nézni, hogy ne törjön meg az illúzió, hogy egy hús-vér emberrel történik valami olyasmi, amire egy hús-vér embert nem terveztek. A kaszkadőr pont a kaszkadőrségben gyenge.
Ami kár, mert megvan a potenciál és a hajlandóság is arra, hogy egy újabb Rendes fickók legyen belőle, több akcióval és kevesebb hetvenes évekbeli lehangoltsággal. Gosling láthatóan jobban élvezi ezt a csibészes mosolyú szerepet, mint a véresen komolyan vett A szürke embert, főleg, ha helyette Emily Blunt vagy éppen egy Jean-Claude névre, illetve csak és kizárólag francia nyelvű parancsokra hallgató kutya van mellette. Bárcsak emlékezetesebb filmekben tudná ilyen jól érezni magát.
A kaszkadőr már látható a magyar mozikban.